Tea

A teacserje Délkelet-Ázsia csapadékban gazdag vidékeinek haszonnövénye. Őshazája Assam (Kelet-India) volt, legnagyobb fogyasztói azonban mindig is a kínaiak voltak.

A vadon termő teanövény 5- 6 m magasságot is elérhet, a teaültetvényeken azonban csak 1- 1,5 m magasra engedik fejlődni. A cserje hároméves korában szedhető először, 7-8 éves koráig adja a legjobb minőségű árut, de 12 éves koráig még elfogadható minőségű leveleket szolgáltat. Ezt követően az ültetvényt új telepítéssel fiatalítani kell.

Kungfu teázás (Gongfu-cha)

A kungfu teázás Csaocsouból (Fucsien tartomány) ered, elnevezése a kungfu harcművészet lépéseihez és gyakorlataihoz hasonlítható szertartására utal. Éppoly figyelem és fegyelem kell hozzá, éppoly fontos a végrehajtás folyamatossága, az éber figyelem, mint a kínai harcművészetben.

A kungfu teafőzés szertartása

1) Forraljunk vizet, és a vízforralóból öntsük tele forró vízzel a teáskannát, tegyük rá a fedelét, és kívül is öblítsük tisztára. Miután átmelegedett, a kancsóba, a kancsóból a magas csészékbe, a magas csészékből az ivócsészékbe, onnan pedig a szűrős tálcára öntsük ki a vizet, az alatta lévő gyűjtőtál felfogja. Így a teáskészlet összes darabja megtisztul és felmelegszik.

2) Egy fehér papírlapon vagy az adagoló tálkában facsipesszel válogassuk szét az ép és az összetöredezett tealeveleket, kb. 80/20 arányban. Ha a tört levél nem éri el a 15%-ot sem, morzsoljunk még hozzá.
Hagyjuk, hogy a vendégek megnézhessék, megszagolhassák az így előkészített száraz tealeveleket.

3) A teáskannát félig-háromnegyedig töltsük meg (fatölcséren keresztül) tealevéllel. Tegyük rá a fedőt, majd néhány másodperc elteltével vegyük le újra, hogy beszívhassuk a levelek aromáját.

4) Az épp forrásba jött vizet magasról csurgassuk rá a tealevelekre, amíg ellepi, és rögtön öntsük is ki. A kínaiak ezt az első, kesernyés főzetű teát „mosóteának ” hívják és szerintük: „Szegény ember az, akinek a tea első főzetét is meg kell innia. ”
Másképp is megszabadulhatunk az első főzettől: miután teletöltöttük a teáskannát forró vízzel, ne hagyjuk abba, öntsük tovább (így eltávolítjuk a felszínre úszó esetleges idegen anyagokat és a habot, buborékokat is), a tea pedig kellően felhigul és iható lesz.
A tea forrázását „a főnix három meghajlásának ” nevezzük, mert a vízforralót magasra tartva csurgatjuk le a vizet, miközben háromszor alacsonyabbra eresztjük, mintha csak a főnix tisztelettel meghajolna a vendégek előtt.

Figyelem! A zöld teának az első főzetét is megisszák!

5) Tegyük vissza a teáskanna fedelét, és öntsünk rá forró vizet, hogy kívülről végigfolyjon a kannán – így az egyre forróbb kannában a levelek hamar megduzzadnak.

6) Hagyjuk ázni fél vagy egy percig ( a zöld teát tovább).

7) Ha kiegyenlítő kancsót használunk, először abba öntsük, majd tovább az aromacsészékbe, ezeket végül tovább ürítjük az apró ivócsészékbe.
Ha nincs kiegyenlítő kancsó, akkor a lyuggatott tálcán félkörbe állított aromacsészékbe vagy ha az sincs, mindjárt az ivócsészékbe öntsük a teát, még pedig nem egyenként megtöltve azokat, hanem a kannát folyamatosan oda-vissza mozgatva fölöttük – egyszerre. Nem törődve azzal, ha mellé is csorog. Így jut a tea hígabb elejéből és töményebb aljából egyaránt minden csészébe.
Hogy ne habosodjon és aromájából minél kevesebb illanjon el, (a vízforraló öntésével ellentétben) a teáskanna kiöntésénél szorosan a csészék fölött kell maradnunk.
Az aromacsészékből azonnal át kell önteni a teát az ivócsészékbe, majd a visszamaradt teaillatot beszippanthatjuk a kiürült csésze belsejéből.

8) Először a vendégeket és az idősebbeket kínáljuk, két kézzel fogva az ivócsészét. Köszönetképpen a teavendég meg szokta kocogtatni az asztalt mutató és középső ujjával.

9) Soha ne hagyjuk az elkészült tealét a kannában, azonnal öntsük kancsóba vagy csészékbe, mert a levelek tovább áznak és tönkremegy a forrázat is, valamint eljátsszuk a levelek további forrázásának a lehetőségét.

10) A teát többször is leforrázhatjuk, a tealevél mennyiségétől és minőségétől függően, akár öt-hatszor is, de minden további alkalommal növeljük az áztatási időt, általában plusz egy perccel. Mint a csészékbe öntésnél, itt is arra kell vigyáznunk, hogy lehetőleg egyforma jóízű teát szolgáljunk fel minden egyes csészében, minden egyes újabb forrázásnál.

Kungfu teás eszközök szótára

aromacsésze = magas kerámia teapohár, először ebbe öntjük a teát, majd a kiürített pohárban visszamaradt teaillatot beszippantjuk

cöpej (cebei) = kiegyenlítő, kóstoló kancsó

csacsen (chachen) = teaplatform (vízgyűjtő edény, fedele: lyukacsos tálca)

csacsuan (chachuan) = „teabárka ” , tál a mellé- vagy túlöntött víz és tea gyűjtésére

csahaj (chahai) = „teatenger “, kerámiaedények gyűjtőneve

csaho (chahe) = tealevél adagoló, szemlélő és válogató kerámiaedény, kanál formájú

faszerszámok = csipesz, szúrkáló (a teáskanna kiötőcsövébe szorult levelek kipiszkálására), tealapát, tölcsér (ezen át lehet a tealeveleket a szétszóródás veszélye nélkül a kannába hinteni)

forrás- vagy kútvíz

ivócsésze = pálinkáskupica méretű, alacsony csészécske, apró kortyokat iszunk belőle

kajpej (gaibei) = fedeles kerámiaedények gyűjtőneve

kajvan (gaiwan) = háromrészes teáscsésze, kungfu teázásnál nem iszunk belőle, teáskannaként használjuk, fedele egyaránt szolgál a hő megőrzésére, a tea kavarására és szűrésére

sujfang (shuifang) = vizesfazék az elhasznált tealevél és a fölös víz vagy tea számára

teáskanna = öklömnyi ji-hszing (yixing) vörös kőcserép kanna, készítésénél ce-sa (zisha) agyagból kézzel formálják, nem használnak sem fazekaskorongot, sem öntőformát

törlőkendő

tűzhely, faszén~

vízforraló kanna

A tea kultúrtörténete

A tea Kína déli tartományaiban, a Kínai-tengertől Tibetig húzódó sávban őshonos. A teacserje külső megjelenésében a rózsabokorhoz hasonlít. Virágja a csipkerózsára emlékeztet.
A levelei miatt kezdték a cserjét termeszteni. Belőlük készült az illatos főzet, a tea. A tea zamatát, finom illatát annak a végtelen gondosságnak és türelemnek köszönhette, amellyel a rendkívül kényes cserjéket felnevelték, az összegyűjtött leveleket szárogatták, sodorták, csomagolták. A teát magról ültették. Az ősszel összegyűjtött érett magvakat finom homokkal és földdel keverve porcelánedényekbe öntötték. Az edényeket óvták a nedvességtől, nehogy idő előtt csírázni kezdjenek.
Tavasszal a magvak melegágyba kerültek, vagy rizsmelyvával keverve rögtön a gondosan előkészített talajba vetették. A kikelt kis palántákat állandóan gyomlálták, öntözték, óvták a széltől is. Később rendszeresen nyesték őket, hogy lombosabbak legyenek. Téli viharok idejére szalmával födték be, forró nyári napokon pedig a rizsfőzés után megmaradt vízzel öntözték.

A negyedik évben kezdték meg a levelek szedését. Évente három-négy alkalommal szüreteltek. Az első kora tavasszal, márciusban kezdődött, a levelek minőségétől függően. Rendkívül fontos volt, hogy a leveleket kellő időben szedjék, egyetlen elmulasztott nap elég volt ahhoz, hogy minőségük romoljon. Amint észrevették, hogy a levélkék vége könnyedén felkunkorodik, késedelem nélkül mozgósították a szüretelőket. A még alig kifejlett, apró, gyenge leveleket gyűjtötték össze vesszőkosarakba. A második szedés május végén vagy június elején, a harmadik pedig augusztus elején történt. Néha még ősszel is szüreteltek, de ez már csak öreg, rossz ízű leveleket adott. A leveleket méretük szerint nagyjából szétválogatták, és állandóan forgatva szárították nádból készült gyékényen, vagy vesszőkosarakban. Ezt a műveletet is nagy szakértelemmel kellett végezniük, mert meghatározta a tealevelek későbbi minőségét.

A kész leveleknek magas követelményeknek kellett megfelelni. Mint, ahogy Li-Yün kínai költő megénekelte a 8. században: A tealevél legyen ráncos, mint a tatár lovas csizmája, fodros mint a jól megtermett bivaly szügye, fénylő, mint zsenge fuvalattól felborzolt tó, illatos, mint a hegyek közt felszálló pára, zamatos és lágy, mint az esőtől frissen áztatott föld.

A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosság gyanánt itták. A kínai bölcsek szerint aki a teát issza, annak szellemi képességei tiszták és frissek lesznek. A tea megszabadít a testességtől és elűzi az álmosságot.
A tea valamikor az uralkodók itala volt. Mint a legtöbb szokás, a teázás is idővel meghonosodott, s egyre nagyobb szerepet játszott a magánházaknál is. Kialakultak a tea elkészítésének és felszolgálásának szabályai. A teázás, mely eredetileg a szerzetesek fárasztó elmélkedésének segítője volt, létjogosultságot kapott a kolostor falain kívül is. A teaházak a társas érintkezés színterei voltak, ahol már nem a szertartás dominált. A tea mellett üldögélve kedélyesen társalogtak, filozofálgattak, olykor még sakkoztak is. A tea gyors és széleskörű elterjedésének volt egy egyszerű, prózai oka is. Kína több tartományában nagyon rossz az ivóvíz, ezért forrázva, teával tették élvezhetővé.
A teagazdaságok szaporodásával a tea ára is mérséklődött, így a teázás általánossá válhatott a szegényebb néprétegek körében is. Később a teát nem főzték, hanem forrázták. A szárított leveleket kőmalmokban porrá őrőlték. amikor pedig Európába is eljutott a tea, Kínában már nem a porteát használták, hanem a megszárított leveleket forrázták le. Ezt a készítési módot vették át az európaiak.

Tang kínai költő: “az első csésze az ajkamat és a torkomat nedvesíti meg. A második elűzi magányosságomat, a harmadik áthatol a hiábavaló (meddő) belsőmön. A negyedik csésze könnyű verejtékezést indít, az élet minden rossza eltűnik a pórusaimon keresztül. Az ötödik csészénél megtisztulok, a hatodik csészénél a hallhatatlanság birodalmába képzelem magam. A hetedik csésze – nem tudok tovább írni csak hűvös fuvallatott érzek, mely beleakad a ruhám ujjába…”

A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor teát szolgáltak fel már a 8. században. Termeszti azonban csak a 12. században kezdték el. A hagyomány szerint az első cserjét Eiasai pap, a zen-buddhizmus első japán szektájának megalapítója hozta Kínából. Eiasai a kínaiakat állította például: “Kína nagy országában sok teát isznak, aminek következtében nincsenek szívbetegségek, és a nép hosszú életű. A mi országunk tele van bágyadt sovány emberekkel. S ennek egyszerűen az az oka, hogy nem isznak teát.”

Sen no Rikyu, minden idők legnagyobb teamestere (chain) értelmezése szerint a teaszertartás az ún. wabi és sabi esztétikai elven alapul. A “wabi” kifejezés a reménytelenség és az egyedüllét, az elveszettség érzését jelenti, mely a “tea útján” belső nyugalom megtalálásában oldódik fel. A szépség, az egyszerű és természetes dolgokban rejlik, és a tárgyak kiválasztásával, azok sajátos és nem mindennapi felhasználásával jut kifejezésre. A “sabi” kifejezés jelentése: magányos, csendes, patináns. Mindezek megvalósulnak a szertartás folyamán, mely korok szerint kisebb változásokon ment át, de lényege változatlan maradt.

A teát nem illett egyszerre felhajtani. Három lassú kortyot írt elő a szertartás. A tea élvezete a mindennapi életből való kikapcsolódás, békés elmélyülés és könnyed társalgás esztétikai élményével párosult. A teaszertartás kialakulása idején Japánban feudális harcok dúltak. Nem csoda tehát, hogy a szenvedésekbe belefáradt emberek békesség utáni vágya teljesült a szertartások folyamán.

A 19. század második felében a teapiacon vetélytárs jelent meg, az indiai tea, a “thea assamica”. Nevét Assam vidékéről kapta, ahol őshonos.

A felfedezett indiai tea abban különbözött a kínaitól, hogy a levelek nagyobbak voltak, s jóval több koffeint tartalmaztak. Az indiai tea hála jó tulajdonságainak és a helyi klímának, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az egyenletes hőmérséklet, a sok csapadék következtében gyakrabban szüretelték, mint a kínai rokonát. A levelek minősége állandó volt, minden szüret alkalmával ugyanolyan. Ez hallatlan előnyt jelentett a kínai teával szemben, amelynél minden szüret alkalmával gyengébb minőségű teát nyertek. Az indiai tea pikánsabb ízű volt, főzete a magasabb koffeintartalom miatt erősebb. Ez megpecsételte a kínai tea sorsát.

Az indiai tea minősége évről évre javult. Anglia megrendelései a kínai teapiacon kezdtek elmaradozni. A termelés állandó minősége és az egységes technológia nem hozott létre az indiai teából olyan fantasztikus gazdag választékot, mint amilyen a kínai tea esetében volt. Néhány jellemző indiai teafajta: assam, assam peco, cahgar, darjeeling, brokenleaf…

A teát Európában megelőzte a híre

 

Ebben az időben az európaiakat elsősorban a kínai selyem érdekelte. Még semmi jel nem mutatott arra, hogy száz év múlva folyami dzsunkák teával és porcelánnal megrakodva haladnak a tenger felé, hogy rakományukat átadják Konton kikötőjében az óceánjáró vitorlásoknak.

Portugál, holland és francia hajók már a 16. században felkeresték Kína kikötőit, de a tea nem szerepelt a kivitt árucikkek között. Először a Holland Kelet-Indiai Társaság 1664-ben még a holland társaságtól vásárolt 2 font teát, hogy királyát megajándékozza vele, de a következő évben már egyenesen Kínából szerezték be a teát.

A tea kereskedelmi árucikké válásában jelentős szerepe volt annak is, hogy a kínai kormány korlátozta a selyem kivihető mennyiségét, a teáét viszont nem. A tea kis súlyú, de nagy értékű áru volt, s a külföldiek annyit rakhattak hajójukra, amennyit az elbírt.

Az első időben a teával sokszor nem tudtak mit kezdeni, nem ismerték az elkészítésének helyes módját. Előfordult, hogy a leveleket kenyérrel ették, a forrázatot pedig kiöntötték. Máshol a teát hordókba töltötték, s úgy mérték ki, mint a bort vagy a sört.

Londonban 1658-ban napvilágot látott egy hirdetést a tea kávéházi árusításáról. Ebben elírták azt is, hogyan kell a teát elkészíteni, mégpedig “régi kínai módon”, a leveleket csészékben leforrázni.

A konzervatív Anglia meglepetésszerű gyorsasággal tért át a kávéfogyasztásról a teára. Amikor a tea megjelent, Londonban már több mint kétezer kávéház működött, és a 18. századra szinte mindegyik átalakult teaházzá.
Ma is világhírű teakeverékük az Earl Grey tea eredetéhez legenda fűződik. Receptjét a hagyomány szerint Grey gróf az akkori miniszterelnök kapta 1830-as években egy kínai mandarintól.

A teázás szokása gyorsan beépült az angol mindennapi életbe. Az erős teát kedvelték, ízesítették cukorral, rummal, vajjal, tejjel, borssal és egyéb fűszerekkel.

A tea folyamatosan és egyre nagyobb mennyiségben érkezett Londonba. Anglia már a 19. században a világ legnagyobb teaívó országa volt. London a tea világkereskedelmi központjává vált. Az európai államok egyre inkább itt szerezték be azokat az árucikkeket, amelyekre Kínából szükségük volt. Az angolok ismertették meg a teát Amerikával 1704-ben. A kereskedelem fellendítésére amerikai tartományaikban a behozatali vámokat megszüntették. Egyedül a teát nem részesítették ilyen kedvezményben, hogy azt kizárólag tőlük vásárolják. A magas teavámok elleni tiltakozásul 1773. december 16-án, amikor Bostonba megérkezett a teaszállítmány, szürkületkor indiánnak öltözött helyi lakosok megtámadták a hajót. Az egész rakományt, mintegy 342 láda teát, a tengerbe dobták. Ez a “bostoni teadélutánnak” nevezett esemény indította el a függetlenségi háborút, mely az Amerikai Egyesült Államok megalakulásával végződött.

Elsőként orvosok ismertették a teát esszékben, orvosi szaklapokban, vagy önálló könyvekben. Megállapították, hogy az élet meghosszabbítására, az egészség megóvására nincs jobb, mint e fű.

A Mongol kán 1638-ban is küldött teát a cárnak. A követek alig akarták hazavinni a szerintük jelentéktelen ajándékot, de tévedtek, mert a teának Moszkvában nagy sikere volt. A tea hamarosan megjelent a moszkvai üzletekben is.

A teázás szokása Oroszországban gyorsan elterjedt, a 18. század folyamán beépült az orosz életmódba. Oroszország a világ második legnagyobb teafogyasztó országává vált, e téren csak Anglia előzte meg. Európai területén a tealeveleket forrázták.
Sokáig azt gondolták, hogy a fekete és a zöld tea más-más fajtájú cserjéről származik. Köztük a különbség valójában csak az, hogy a zöld teának szánt leveleket nem szárítják ki erősen, de mindkettő a kaméliák családjába tartozó “thea chinensis” leveleiből készül. A sárga tea színe is a szárítás időtartamától függ. Átmenetet képez a zöld tea között.

Lu Yu – Teáskönyv
A teázás szent könyve a nyolcadik századi Kínából

Lu Jü (733-804) lelencként csöppent abba a világba, amely később, a “Tea apostolaként” vagy a “Tea isteneként” ismerte meg, és tiszteli őt a mai napig.

Életét a Tang-dinasztia újabb történetének (Hszin Tang su), a Tang-kori tehetségek története (Tang caj-ce csuan) című fejezetéből ismerhetjük meg. Lu Jü kitett gyermek volt, aki háromesztendősen került a Fucsou tartománybeli Csingli városban (ma Hupej tartomány Tienmen városa) található Lung-kaj buddhista kolostorba, ahol is Cse-csi apát vette őt pártfogásába. Nevét is az apáttól kapta, aki a Változások könyve (Ji csing) segítségével jóslatot kért a gyermek életének további alakulásáról. A jóslat eredményeképpen az 53. hexagramm állt össze, amely a csien ‘fokozatos haladás’ nevet viseli. A hexagramm vonásainak magyarázatában pedig többek között ez olvasható: “A vadliba (hong) lassan a part (lu) felé tart, tollait (jü) szertartási táncokhoz lehet használni.” Az apát e mondatból választotta a gyermek számára a Lu Jü nevet, amely a jóslat ‘szárazföld, part’ jelentésű lu-jára és a toll jelentésű jü-ére utal. Lu Jü élete során több nevet használt, gyakorta felbukkan még a Hong-csien név is, amely a ‘vadlibára’ és a hexagramm nevére, a ‘fokozatos haladásra’ utal.

Az éles eszű gyermek buddhista nevelésben részesült, és kilenc évesen már szútrákat recitált. Feltehetően a kolostorban ismerte és kedvelte meg a teaivás szokását is, amely ekkorra a buddhista szerzetesek mindennapjainak elválaszthatatlan részét képezte. A kolostorban töltött gyermekévei alatt bizonyára keveset tudott a külvilág dolgairól, illetve koráról, pedig a Tang-dinasztia (618 – 907) uralta majd három évszázad Kína politikailag és kulturálisan is az egyik legjelentősebb korszaka. Felvirágzik a kereskedelem. Kína az akkori világ leghatalmasabb birodalma, fővárosa, Csangan pedig talán a világ legnagyobb városa. Ekkora tehető a kínaiak első jelentős találkozása a világgal. A Tang-birodalomban megfordulnak az arab, szír, szogd, iráni, zsidó, japán, koreai, indiai kereskedők, utazók, aki éppúgy megismertetik Kínát számos új termékkel, mint új vallásokkal.

Tizenkét esztendősen aztán, ráunva a kolostori életre, titokban megszökik és egy vándor színjátszótársulathoz szegődik, ahol kitanulja a színészmesterséget, és vásári csepűrágóként keresi kenyerét. Tehetségével itt is gyorsan kitűnik, még néhány vígjátékot is ír, mint például a Vicces beszélgetéseket (Hszüe tan), melyek mára elvesztek. Egy 746-ban rendezett ünnepség alkalmával, Fucsou kormányzója, Li Csi-vu felfigyel a tizennégy esztendős Lu Jü tehetségére és kinevezi a helyi színjátszók vezetőjének, sőt elhatározza, hogy a reményteljes ifjú taníttatását is vállalja. Így kerül Lu Jü a Huomen-hegyen élő Cou mesterhez. Lu Jüt huszonkét esztendős, amikor 755-ben kirobban az An Lu-san vezette lázadás, amely nyolc évre felforgatta a birodalom nyugalmát, és romba döntötte Kína jelentős részét. A lázadás véget vet a Tang-birodalom virágzásának is. A felkelő An Lu-san tábornok elfoglalta Lojang városát és császárrá kiáltatta ki magát. A legitim császár délre menekült, és fia javára lemondott a trónról.

A felfordulás éveiben Lu Jü is, mint számos kortársa a Jangcén átkelve délre menekül. Ez idő tájt több versében is megénekli az ország szenvedését, sanyarú állapotát. 760-ban a mai Csöcsiang tartomány területén található egykori Tiaohsziben telepedik le. Itt a világtól visszavonultan, szinte szerzetesi magányban tölti napjait, csak legközelibb barátaival tartja a kapcsolatot. Barátai közt számos költőt, buddhista és taoista szerzetest találunk. Gyakorta látták őt egyszerű vászonköpenyben, szalmapapucsban a hegyek közt kóborolni, miközben dalolgatott, vagy épp buddhista szútrákat kántált. Ezen magányos évei alatt fejlesztette tökélyre a teázás ceremóniáját is, hiszen ekkor, huszonnyolc éves kora körül fejezi be főművét, a Teáskönyvet (Csa csing), amelyet saját bevallása szerint több év kutatásai és tanulmányai előztek meg.

Lu Jü Tiaohsziben töltött és az ezt követő éveiről keveset tudunk. A feljegyzések szerint többször ajánlottak neki magas hivatalnoki állást, de ezt sohasem fogadta el. Élete végén visszatért Csinglibe, ahol 804-ben, hetvenegy évesen érte a halál.
Noha Lu Jü Teáskönyvével került be a halhatatlanok kínai panteonjába, már kortársai is elismerték elvitathatatlan irodalmi és tudományos érdemeit. Kiváló poéta volt, aki emellett éppoly otthonosan mozgott a geográfia, a meteorológia, a asztronómia és a botanika területén, mint a filozófia és az irodalom számos műfajában. Ezekben a témákban számos művet is írt, melyek egy része ma is olvasható.

Lu Jü műve, a több mint ezerkétszáz esztendeje íródott Teáskönyv a világ első, és máig a legértékesebb átfogó alkotása a teázásnak és teához kapcsolódó szokásoknak. Lu Jü könyve címéül a ‘tea’ (csa) szó mellett a csinget választotta, amely jóval több jelentést takar, mint amit mi a címben szereplő ‘könyv’-vel érzékeltetni tudunk. A csing nem csupán könyv, jóval több annál, a ‘könyvek könyve’. Az első csingek a konfucianizmus szent, kanonizált könyvei, az olyanok mint a Változások könyve (Ji csing), a Dalok könyve (Si csing) az Írások könyve (Su csing) stb. Ekkortól kezdve a kanonizált könyvek gyűjtőneveként használták, így pl. a buddhista szútrákat éppúgy csingnek nevezik, mint a taoizmus szent írásainak gyűjteményét, de még a Biblia kínai nevében is megtaláljuk. Ezen valóban jelentős alkotásokon túl azonban a kínaiak, e kánon-formában foglalták össze mindazon fontosnak tartott szokásaikat, szenvedélyeiket, melyek talán számunkra sokkal profánabbak, mint a vallás vagy filozófia különböző területei. Így aztán léteznek csingek a kövekről, kőgyűjtésről, a tücsöktartásról, a galambászatról, az aranyhaltartásról, a füstölőszerekről stb.

Lu Jü a valamivel több, mint hétezer írásjegyből álló művét három kötetre (csüan) osztotta, amely további tíz fejezetet (csie) tartalmaz. A kötetként fordított csüant nem a mi felfogásunk szerinti kötetként kell érteni. A 8. században a könyvek, írásbeli alkotások legfőbb hordozója a papír és a selyem vagy vászon volt, amelyet ekkor még nem lapokból álló könyvformában terjesztettek, hanem tekercsbe feltekerve került az olvasókhoz. A csüan eredeti jelentése tekercs. Lu Jü esetében ez úgy érthetjük, hogy művét három tekercs terjedelemben készítette el, amelyek közül az első tekercs tartalmazta az első három fejezetet, a második a negyedik fejezetet, a harmadik pedig az ötödik-tizedik fejezetet.

Lu Jü az első fejezetben a tea eredetéről, kínai előzményeiről, a vadon termő teanövényekről és lelőhelyeikről értekezik. A második fejezetet a tea szüreteléséhez és a feldolgozásához szükséges eszközök leírásának szenteli, ügyelve arra, hogy minden esetben kitérjen arra, mely anyagok felhasználása javallott, illetve kerülendő. Leírásai alapján akár el is lehetett készíteni a szükséges eszközöket. A harmadik fejezet a tea feldolgozását tárgyalja, a szürettől egészen a tárolásig, amely műveletsorozatot Lu Jü hét fázisra különíti el. A negyedik fejezetben, amely a mű leghosszabb fejezete, hiszen a teljes második tekercs terjedelmét elfoglalja, a teafőzés majd harminc kellékét taglalja a szerző, minden egyes tárgynak pontos leírását adva az üsttől egészen a gyűjtődobozig, melybe a teázás valamennyi kelléke tárolható. Az ötödik fejezetben Lu Jü a teafőzés metódusát fejtegeti, amely egyben a mű irodalmilag legértékesebb része. Hosszú-hosszú évszázadokon át a Teáskönyv leggyakrabban idézett részletei is ebből a fejezetből kerültek ki. A fejezet különösen értékes szakasza az, amely a teafőzéshez legalkalmasabb víz kiválasztását taglalja. Ez oly inspirálóan hatott a későbbi korok teaszerelmeseire, hogy Lu Jüt idézve, rá hivatkozva külön hosszabb-rövidebb műveket szenteltek e témának. A hatodik fejezetet a teafogyasztásának szenteli Lu Jü, megemlékezve az addig leghíresebb teamesterekről, de szabályszerűen meghatározza a teáscsészék számát és elhelyezését is, ha különböző számú vendégek körében történne a teázás. A hetedik fejezetben Lu Jü aprólékos, türelmes filológiai munkával azon történeteket, verseket válogatta össze, melyek koráig születtek a teázás témakörében. Egy-egy mű részletében épp csak említik a teát, míg másokban valóban központi helyet foglal el a tea, a teázás. E fejezet érdemeként meg kell említeni, hogy számos mű egykori létezéséről csak az alapján van tudomásunk, hogy Lu Jü egy-egy történet erejéig utalást tesz rá, illetve merít belőle. A nyolcadik fejezet annak ellenére, hogy a nagy közönség számára a legérdektelenebb, szintén hasznos forrása a kínai teatermesztés Tang-kori epizódjának tudományos rekonstrukciójához. Az egykori teatermő vidékek lokalizálását megkönnyítendő, mellékeltünk egy vázlatos térképet. A kilencedik fejezetben, amely az Általánosságok címet viseli Lu Jü röviden néhány jó tanáccsal szolgál egészen a szüreteléstől a teafogyasztásáig, melyekre érdemes odafigyelni és megszívlelni, annak, aki a tea élvezetének hibátlanul akar hódolni. A záró, tizedik fejezetben Lu Jü a tekercsekre kalligrafálva felírt művének pontos elhelyezéséről ad tanácsot.

Noha mára a Lu Jü által leírtak egy része aktualitását vesztette, kultúrtörténeti jelentősége mindenképpen számottevő. A Teáskönyv jelentőségét ékesen bizonyítja, hogy a Lü Jüt követő ezer esztendő alatt mintegy fél tucat mű született a Teáskönyv kiegészítéseként, folytatásaként, de a tengernyi teázással foglalkozó szakirodalom között szinte alig találni olyat, amely ne hivatkozna Lu Jüre, vagy ne idézné őt.

A kínai tea története

A tea legkorábbi kínai előzményeiről sajnos biztosat nem tudhatunk. A tea kínai meghonosodását elbeszélő egyik változat szerint az i.sz. 520 körül Indiából Kínába érkezett Bodhidharma buddhista szerzetes – akit a csan-budhizmus megalapítójaként tisztelnek – égi adományként kapta a teát. A hegyekbe elvonult szerzetessel olykor előfordult, hogy hosszú és kitartó meditációi közepette el-elszunyókált. Egy alkalommal aztán ezen feldühödve szempilláin állt bosszút és kitépte őket. A legenda szerint a földre hullott pillákból sarjadtak ki az első teacserjék. Azóta isszák a csan szerzetesek a teát, hogy legyűrjék az elmélkedésüket megzavaró, időről-időre rájuk törő álmosságot.

A hagyományos változat szerint a teát az emberekkel valamikor a réges-régi mitikus aranykorban élt uralkodó Sen Nung, az Isteni Földműves (i.e. 2737-2697) ismertette meg. E legendás kultúrhérosznak tulajdonítják szinte valamennyi jelentős mezőgazdasági munka és haszonnövény megjelenését az emberek világában. Ezt az eredetlegendát ismerteti Lu Jü is.

A filológiai vizsgálódások alapján megállapítható, hogy az ókorban létezett egy tunak nevezett növény, amely akár a ma ismert tea vagy annak egy változata is lehetett. A főzetéből készült levet azonban kezdetben gyógyhatása miatt fogyasztották. A Keleti-Han-dinasztia idejéről (25-220) már biztosabb forrásaink vannak a teafogyasztást illetően, bár elterjedési körét tekintve szokásról még nem beszélhetünk. A teaivási láz igazából a Tang-korban (618-907) tetőzött, és sikerét igazolja az ekkor íródott Teáskönyv (Csa csing) is. A Tang-dinasztia idejére tehető, hogy az addig főként csak Dél-Kínára jellemző teaivás Észak-Kínában is széles körben elterjedt. Még a külföldi kereskedők is siettek felkeresni a főváros teapiacát, ahol – mint azt Lu Jü művében is olvashatjuk – ekkoriban préselt teatéglát és porteát vásárolhattak. Egy Szulejmán nevű arab kereskedő, aki a 9. század első felében, a Tang-dinasztia uralta Kínában járt, beszámol arról, hogy látott „valamiféle szárított füvet, amelyet a kínaiak meleg vízbe tesznek, és úgy isznak. Ezt a szárított füvet óriási összegekért árusítják minden városban, és szahnak nevezik. Ez az ital valamivel illatosabb, mint a lóhere, de keserű ízű. Úgy készítik, hogy vizet forralnak, és ráöntik erre a fűre. Ez a főzet igen alkalmas gyógyszer minden gyengélkedésre.” Szulejmán leírásából kiderül, hogy annak ellenére, hogy a tea – főként Dél-Kínában – igen népszerű volt, a jelek szerint nyugatra ekkor még nem szállították, ám két évszázaddal később Észak-Kína kivitelének legfontosabb árucikkévé vált, maga mögé utasítva még a selymet is (BOULNOIS 144). A tea sikerét támasztja alá az a tény is, hogy a Tang-korban egyre gyakrabban megjelenik az irodalmi alkotásokban: az addig leginkább a borért lelkesedő poéták felismerték a tea különlegességét, illetve – ami talán még jelentősebb – a teaivás társaságszervező erejét, nyugalmát. A teát az elmélkedő magányhoz éppúgy nélkülözhetetlennek tartották, mint baráti összejövetelek eszmecseréjéhez. Lu Jü után a kínai teakultusz második legnagyobb alakjaként számon tartott Lu Tung (795?-835) a barátjához írott egyik hosszabb költeményében ekként dicséri a tőle kapott teát:

„Az első csésze tea ajkamat és torkomat nedvesíti meg.
A második csésze megtöri magányomat.
A harmadik csésze átjárja beleimet, és ötezer kötet művet idéz fel
bennem.
A negyedik csésze könnyű verítékezést okoz, s az élet minden igaztalan-sága távozik pólusaimból.
A hatodik csésze a halhatatlanok birodalmába vezet.
A hetedik csésze, jaj, már nem bírom tovább…”

Tang-kor költőóriása, Po Csü-Ji (772-846) pedig ekként énekli meg gondolatait a Teafőzés a hegyipataknál című versében:

„Guggolok, töltöm a habzó levet,
nézem a zöldes tea-levelet.
Miért nincs valaki velem ideki,
aki a finom teát szereti?”
(Weöres Sándor fordítása)

A Tang-dinasztia utolsó évtizedeiben Lu Jü úttörő munkáján kívül még három jelentősebb, említésre méltó alkotás született (vagy legalábbis ennyi maradt fenn) a teázás témakörében. Az egyik, a 825-ben megjelent A teavízforralás története (Csien csa-suj csi), más néven a Víz kánonja vagy a Vizeskönyv (Suj csing). Szerzője, Csang Jou-hszin mintegy 900 írásjegy terjedelemben a teafőzésre alkalmas 20 féle vizet rangsorolja. A 860-ban kiadott Feljegyzés a tea szüreteléséről (Caj csa lu) című alkotás szerzője, Ven Ting-jün csupán 400 írásjegyet szentel a témának, gyakorta Lu Jüre hivatkozva. Végül 900-ban született meg Szu Ji négy kötetes (csüan) műve, a Forró víz tizenhat fajtája (Si-liu tang pin), melyben az alkalmas teavíz kiválasztásától egészen a helyes forralási metódusig összesen tizenhat mozzanatot különít el és elemez.

Kínai teák

A történeti teaféléket nem számítva manapság a legnagyobb kínai “teaenciklopédiák” és szakkönyvek (CHEN 111-270) 8 főbb teatípus több mint 300 fajtáját különböztetik meg. Ezek ismertetésére nem vállalkozunk, de talán a legismertebb kínai teatípusok rövid áttekintése hasznosnak bizonyulhat.

Kínában a legnépszerűbb a zöld tea (lü-csa), melynek magában 138 fajtáját ismerik. A zöld teát is ugyanúgy készítik, mint a fentebb ismertetett fekete teát, csakhogy a sodrás, és a szárítás után a fermentálás elmarad, így a levelek megtartják zöld színüket. Ennek a teának az íze fanyarabb, mint a feketéé, mert a csersavak megmaradnak, az aromaanyagok pedig nem tudnak teljesen kibontakozni. A zöld teák közül is a legkeresettebb a Lung-csing (Sárkány-kút), amely a Csöcsiang tartománybeli Hangcsou városban található Nyugati-tó (Hszi-hu) vidékén termett először, és ez az a fajta, amellyel ma a világon bárhol találkozhat az ember, ha kínai zöld teát vásárol. Egyéb híres zöld tea fajták a Si-feng (Oroszlán-csúcs), amely nagyon hasonlít a Lung-csinghoz, a Paj-jün (Fehér felhő), a Pao-jün (Kincs felhő), Shou-mej (Apó szemöldök) stb.

A fekete tea – amelyet a kínaiak vörös teának (hung-csa) neveznek – elkészítéséről már ejtettünk szót. A fekete teát az angol nyelvben Keeman-ként ismerik, amely az Anhuj tartománybeli Csimen körzet nevéből származik. A 19. századtól kezdve ugyanis jó ideig kizárólag Csimenben állítottak elő fekete teát. A leghíresebb fekete teák legtöbbje a termővidékük után kapta nevét, úgy mint a Min-hung (Fucsieni vörös), Csuan-hung (Szecsuani vörös), Csen-hung (Jünnani vörös) stb.

A harmadik legismertebb, és egyben legnépszerűbb kínai teafajta a félig fermentált Vu-lung-tea (Fekete sárkány; angolul Oolong). Kínában még kékes-zöld teaként (csing-csa) is ismerik. A Vu-lung különlegességét a kínaiak leginkább úgy szokták megfogalmazni, hogy “egyszerre rendelkezik a zöld tea tiszta virágillatával és a fekete tea vaskos ízével.” Ezek közül a legismertebb a Vu-ji, amely a Fucsien tartományban található hegyről kapta a nevét. Ez a vidék a Tang-kor óta híres teatermő vidéknek számít, és azóta a történelem folyamán, mindig ismertek teát Vu-ji néven. A Vu-jit a holland W.H. Ukers már 1607-ben bemutatta teákkal foglakozó művében. Ma a Vu-jinak több alfajtáját is megkülönböztetik. A Vu-lung egy másik jelentős fajtája, amelyet mindenképpen meg kell említeni a Tie Kuan-jin (Vas Kuan-jin), a könyörületesség istennője, Kuan-jin után kapta a nevét. E Fucsien tartományban készített teát már 1736-tól kezdve jegyzik. Ma már gyakorta találkozni vele Európában és Amerikában egyaránt. 1810-óta Tajvanon is jelentős Vu-lung-tea termelést folytatnak.

A fehér tea (paj-csa) nálunk szinte egyáltalán nem ismert, gyengén fermentált teafajta. Ez a Kínában is különlegességszámba menő tea a Szung-kor óta ismert. A teacserje legértékesebb, már-már fehér színű leveleiből készül, amely a feldolgozás után is megőrzi fehéres színét. Legismertebb ezek közül a Jin-csen (Ezüst tű), amely külföldön a legkeresettebb fehér teának számít és a Paj-mu-tan (Fehér peónia) és a Jing-mej (Nemes szépség).

A sárga tea (huang-csa) jellegzetessége, hogy a fermentációt félidőben túlfűtéssel meggátolják, majd különféle illatosító anyagokat adnak hozzá. Az így kapott teát aztán ízlésüknek megfelelően keverik. Ma Kínában mintegy tízféle sárga teát ismernek, melyek egyikét sem exportálják Európába.

Kínában is létezik fekete tea (hej-csa), amely nem keverendő össze a nálunk fekete tea néven ismert, fentebb ismertetett vörös teával (hung-csa). Ennek a leghosszabban fermentált teafajtának a története a 11. századra nyúlik vissza. Ezt a rettenetesen erős, keserű teát ma főként Hunan, Hupej, Szecsuan, Jünnan és Kuangtung tartományokban állítják elő, és mintegy fél tucat fajtája ismert. Kínai kedveltsége ellenére Európában szinte alig találkozni vele.

A sajtolt tea (csin-ja-csa) -félék csoportjának elnevezése a tea előállítása során nyert végső formájára utal. A téglaalakúra sajtolt tömbtea már a Tang-kor óta ismert, jóllehet a manapság alkalmazott sajtolási eljárás némiképp különbözik a Lu Jünél is olvasható hagyományos metódustól. A sajtolt teához főként vörös (fekete), zöld és fekete teát használnak. Ma a sajtolt teának mintegy 16 fajtáját tartják számon, melyek közül a legismertebb változat a Jünnan tartományban előállított Pu-er, amely 10×10×2,2 centiméteres, 250 grammos tömbökben kerül forgalomba. Történeti népszerűségéhez nagyban hozzájárult könnyű tárolása és szállítása, épp ezért a mongol Jüan-dinasztia uralkodójának Kubláj kán harcosainak rendszeres ellátmánya közt is ott találjuk. Az adóként behajtott teát is szinte mindig sajtolt teatömbök formájában szolgáltatták be.

Végül meg kell említeni a virágteákat (hua-csa). A virágteák esetében főként a zöld teák aromáját erősítik fel különféle éterikus olajokban gazdag virágokkal. Nálunk a legismertebb a jázmin (mo-li), de készítenek virágteát a Chloranthus spicatus (csu-lan) zöldes, erős illatú virágainak, a kassziafa (kuj) virágainak, a lonc (Lonicera japonica var. Chinensis, kínaiul: csing-jin-hua), a liliomfával (Magnolia) rokon Michelia (paj-lan) virágainak, a japán rózsa (mej-kuj) és a citrus (taj-taj) virágainak felhasználásával is.

A tea feldolgozása

Fekete tea

Hervasztás (fonnyasztás)

A hervasztás legfontosabb folyamata a vízvesztés. Ettől válnak a tealevelek sodorhatóvá. A hagyományos eljárás szerint a teát tálcákon szárítják. A leveleket vékony rétegben terítik szét, hogy minél nagyobb felületen érintkezzenek a levegővel. A “teagyári” kádakban 2-3 tonna zöld levelet halmoznak 25-40 cm-es rétegekbe. A fonnyasztást ventilátorok segítik. Ha a levegő nedvességtartalma csekély, a hervasztáshoz szobahőmérsékletű levegőt használnak.

Sodrás
A folyamat során a levél sejtfalai felszakadnak, és a sejtnedvek a levél felületére kerülnek, ahol az enzimekkel levegő jelenlétében keverednek el: megindulhatnak a fermentációhoz szükséges kémiai folyamatok. A művelet hagyományos eszközei a teasodró asztalok. Elterjedt gyári berendezés a két recézett hengerből álló “mángorló”. Az egyik henger kb. 70 fordulatot tesz meg percenként, a másik tízszer annyit, az ellenkező irányban. A berendezés a recés hengerek közötti kis résben sodorja meg a leveleket.

Fermentálás
Ebben a lépésben képződnek azok a vegyületek, amelyek a fekete tea jellegzetes ízét adják. (A fermentálás elnevezés félrevezető, mert a folyamatot nem mikroorganizmusok váltják ki.)

A polifenol-oxidáz hatására a katechinekből teaflavinok és tearubiginek keletkeznek. Úgy vélik, hogy ezek a vegyületek csak a fekete teában fordulnak elő. Az enzim a katechineket kinonokká oxidálja, amelyek egymással és más vegyületekkel reagálva képezik a teaflavinokat és tearubigineket. A teaflavinok katechinből és gallokatechinből keletkeznek. A tearubiginek tulajdonságait és képződését nem ismerik. Sokan úgy vélik, hogy a teaflavinok a tearubiginek előanyagai. A teaflavinok élénkvörös festékanyagok, ezek adják az ital jellegzetes színét. A kevéssé ismert tearubigineket fenolos, barna festékeknek tartják, molekulatömegük 700 és 40000 közé eshet.

A fermentálás során szinte az összes aromaanyag mennyisége nő, és új vegyületek is képződnek. A vizsgálatok szerint ilyenkor jelentősen emelkedik például az 1-penten-3-ol, a cisz-2-pentenol, a benzil-alkohol, a transz-hexanal, a benzaldehid, az n-kapronsav és a szalicilsav koncentrációja. Az aromaanyagok képződése leáll, ha a fermentálást nitrogén alatt folytatják, ami jelzi, hogy az oxigén fontos szerepet tölt be a folyamatban. A fekete tea aromája elsősorban az aminosavakból, a karotenoidokból, a klorofillből és a zsírsavakból származik.

Az aminosavak bomlásából illékony anyagok keletkeznek, ezek némelyike károsan, másika előnyösen befolyásolja a tea minőségét. A glicin, alanin, valin, leucin, izoleucin és metionin formaldehidet, acetaldehidet, izobutiraldehidet, izovaleraldehidet, 2-metil-butanolt és metionalt képez. Ha ezekből a vegyületekből sok van, a tea rossz ízű lesz. A fenil-alaninból és a fenil-glicinből fenil-acetaldehid és benzaldehid keletkezik: ezek használnak az aromának.

A karotenoidok bomlásából sok aromanyag származik; a jononoknak köszönhető például a fekete tea édes virágillata. Azok az illékony vegyületek – például a fitol és az izofitol -, amelyek a fermentáció során keletkeznek a klorofillból, az íz szempontjából nem jelentősek. Keletkezik azonban egy kevés nem illékony bomlástermék is (klorofillidek és feoforbidok).

A zsírzsavak sokféle aromaanyaggá bomlanak, többek között aldehidekké és alkoholokká. A linolénsavból és a linolsavból hexanal és transz-2-hexenal keletkezik, ezekből pedig hat szénatomos alkaholok képződnek.
A fermentálás hagyományos módja szerint az összesodort leveleket néhány órára szétterítik. Az üzemben a tea többnyire lyukacsos szalagon halad, amelyen levegőt fúvatnak keresztül. A fermentálás akkor fejeződik be, amikor a tea rézvörösre színeződik. A fekete teából készült ital tulajdonságai a fermántálás idejétől és hőmérsékletétől függnek. A tea általában annál jobb, minél alacsonyabb a fermentálás hőfoka.

Szárítás
A folyamat végére a tea nedvességtartalma kb. 60%-ról 4% alá csökken. A szárítás során befejeződnek a fermentálási folyamatok: az enzimek működését a hőmérséklet emelésével állítják le. A szárítók első traktusában 80-100 oC-ot tartanak fenn. Az illékony aromaanyagok nagy része a meleg hatására elvész. A klorofill feofitinné alakul át, a teaflavinokkal és a tearubiginokkal együtt ez határozza meg a fekete tea színét.
A hagyományos üzemi szárítók lyukacsos szállítószalaggal működnek, de a meleg levegőt használó fluidágyas szárítók is elterjedtek.

Zöld tea

A zöld teát nem fermentálják. Kínában a tealeveleket forró vaslábosban néhány percig pörkölik, majd asztalokon sodorják. A pörkölést és a sodrást még legalább kétszer megismétlik. Japánban a leveleket 15-20 másodpercig gőzölik egy keverővel ellátott forgó hengerben. A teát ezután szállítószalagon hűtik, ezután ismét felmelegítik és sodorják. A műveletet újabb hevítés és szárítás követheti a második sodrás előtt. A teát végül szárítják.

A gőzölés vagy pörkölés egyik legfontosabb biokémiai következménye, hogy a polifenol-oxidáz enzim elveszti aktivitását, ezért a katechinek nem oxidálódnak, és a levelek zöld színe megmarad. Az oxidálatlan katchinek miatt a zöld tea fanyarabb a fekete teánál.
(Az Encyclopaedia of Food Science, Food Technology and Nutrition, Academic Press, London,1993)

Tibeti teafőzés

A tibeti tea világhírű. Nehéz volna olyan embert találni, aki nem ízlelte, bár járt már tibetiek lakta vidéken. A teát a konyha közepén elhelyezett, dupla falú, sárból készült tűzhelyen főzzük. A tűzhely – praktikusan – akkora, hogy elférjen rajta két nagy rakszang (rézből készült, gazdagon díszített teafőző edény). Tüzelőként fa hiányában leggyakrabban száraz jaktrágyát használunk, amit előzőleg pogácsává gyúrva a ház falára tapasztunk, ahol szárad és szigetel. Ne gondoljuk, hogy ez elviselhetetlen szagot okoz.

Sok utazó emlékezik meg a tibeti teáról, s sokak véleménye szerint a teakészítés módja nagyon bonyolult Tibetben. Ez persze túlzás, tény azonban, hogy a teát többféleképpen is fogyaszthatjuk: magában, sóval, vajjal vagy campával, de mindig melegen. A rakszangból kitöltve a hagyomány szerint faszilkékből szürcsöljük, s ebben is ízesítjük. A tea campával nem annyira a szomjúság, inkább az éhség enyhítésére szolgál. Annyi campát szokás a teába tenni, amennyi képes azt teljesen fölinni. Előbb a mutató, aztán a mutató és a középső, végül a középső három ujjunkat használjuk a tea és a campa elegyítésére. A keverés mindig egy irányban történik, mindig a Nap járásával megegyezően. Ez a Jó Irány. Csak így járhatunk körbe egy szobrot, épületet, csörtent (áldozati sírhalom, szanszkritból ismertebb nevén sztúpa) vagy akár egy kolostort. Ha már tökéletesen felszívta a campa a folyadékot, golyókká gyúrjuk és megesszük. A teás campagolyók neve pak.

Kétségtelen, hogy a tibeti tea önmagában is kitűnő ital és kitűnő roborálószer. Azonban megerőltető meditációk, vizsgák előtt élénkítő, erősítő hatását gyógynövények hozzáadásával emelik a lámák. A teát campával és vajjal, vagy anélkül gyakran ajánljuk föl az isteneknek.

A teásedényekről

A konyhai eszközök és edények sajátosak. Ha valaki körbenéz egy tibeti konyhájában, meghökkenve vesz észre olyan eszközöket, amilyet előtte soha, sehol nem látott. Persze a tibeti és kínai nép évezredes szomszédsága nem volt hatástalan a használati tárgyakat illetően sem, a két nép konyháiban számos egyezés fedezhető föl.

A tibeti még kirándulásra is magával viszi a dongmot, amire a teakészítéshez van szüksége. A legismertebb hagyományos konyhai kellék a sárga- vagy vörösrézből készült rakszang, a teafőző edény; ma már az alumínium változat a mindennapos. A réz, az agyag és a kő edényeket higiéniai szempontokból használhatóbbnak tartjuk alumínium párjuknál.

Hagyományosan a thap nevű tűzhelyen főzünk, mára persze ez is megváltozott, a városokban a gáz, a benzin vagy az elektromos rezsó használatos.

Cshuruma
Víztárolásra használjuk, hagyományosan rézből készült.

Dongmo
A teakészítés kelléke, használata – mint már utaltunk rá – mindennapos. Bambuszból készült henger. Méretei egészen eltérőek lehetnek, bár a három cm-nél kisebb átmérőjűt nem lehet rendeltetésszerűen használni. A kolostorok kétszemélyes lakosztályaiban, azaz a lámák lakásaiban arasznyi széles dongmokat találunk. A hengert három fémgyűrű teszi szilárddá, tartóssá. Feneke fából készült lemez, teteje, vagy inkább fedele szintén fa, közepén lyukkal. A lyukba illeszkedik a gyalo, egy, a dongmo magasságánál hosszabb bot. A szerkezet köpülőre emlékeztet, a működése is hasonló, sajátossága abban áll, hogy Európában nem köpülik a teát.

khoti
Különböző méretekben beszerezhető teáskanna, fedővel. A teát a dongmoban készítjük elő, így öntjük a khotiba, mielőtt tálalnánk.

Kjok
Folyadékok mozgatásánál (egyik edényből a másikba) használjuk. Anyaga hagyományosan sárgaréz, a kanál mélysége 9, nyele 20 cm.

Phorpa
Teaivásra használt, 12-13 cm átmérőjű, 4-5 cm mély, fületlen csésze gyönyörűen díszített arany vagy ezüst fedővel. Rendkívül dekoratív darab.

Sakar
Teáscsésze tányérkával vagy anélkül, gyakran fületlen.

Thap
Sárral tapasztott, téglából készült tűzhely, tetején tekintélyes méretű lyukkal. Főzéshez, sütéshez, vízmelegítéshez használjuk. A főzéshez használt edényt közvetlenül a lyukra helyezzük. Két, három, esetleg több kisebb lyuk is van a tűzhelyen a már kész ételek, tea melegen tartására. Tüzelőként tüzifa vagy szárított jaktrágya használatos. A tűzhely lehetőleg a konyha közepén található. A thap szó eredetileg a konyha egészét jelöli.

Thurma
Ez a kanalakra használt általános név. Használhatjuk a teás-, desszertes- vagy evőkanálra is mérettől és anyagtól függetlenül. A leveseskanál formája eltér a többitől, nyele hosszú, enyhe ívben hajlított, míg feje szélesebb a többinél

Phöcsha (tibeti tea)

A tealevelek sajtolásával tömbök készülnek, a sajtolás végeztével két formában tároljuk a teát, tégla vagy csésze alakban. A téglatea neve pacsung, a csésze alakúé cseri. A tea, mivel Tibetben nem terem meg, importcikk.

Phöcsha szuma (vajas tea)

4 csésze víz
fél csésze tej
3 evőkanál vaj
só, ízlés szerint
tea, ne legyen kevesebb csészénként két teáskanálnál

Forraljuk föl a vizet, tegyük bele a tealeveleket és forraljuk még pár percig. Ha a víz barna lesz és megjelent a levelek zöld színe, befejezhetjük a forralást. Szűrjük le a teát, öntsük át egy dongmoba, aztán adjuk hozzá a sót, a vajat és a tejet. Köpüljük néhány percig és már csak a tálalásra vár.

Cukrot soha sem adunk a tibeti teához.

Cshathang (fekete tibeti tea)
Vaj és tej nélkül, kevés só hozzáadásával készül. Annyi tealevél szükséges, hogy a tea erős barna színt kapjon. A tealeveleket a vízzel együtt forraljuk föl, s fogyasztáskor is a teában hagyjuk.

Marokkói teázás

„A teáskanna magában foglalja az egész világegyetemet. Pontosabban, a tálca képviseli a földet, a teáskanna az eget, a poharak az esőt; az eget és a földet pedig az eső egyesití.”
Abdallah Zrika

A berberek Észak-Afrikában évszázadok óta isszák a kínai zöld teát mentával, s bizonyára ezért is olyan virulóan egészségesek. Reggel és este, hétköznap és ünnepnap, bármikor, bármilyen alkalommal ezt kínálják mosolyogva barátnak és idegennek. A teázás szertartása a legendás marokkói vendéglátás része. A háztartásokban általában két, rézből vagy Britannica-fémből készült, cizellált asztalka van, egy nagyobb és egy kisebb. A nagyobbra helyezik a teáskannákat és az üveg teás poharakat, a kisebbre három henger alakú fémdoboz kerül, amely a zöld tea, a menta vagy az illatos füvek és a darabos cukor tárolására szolgál. A ház ura elhelyezkedik a füstölgő szamovár és a teázó asztalkák előtt, forró vízzel kiöblíti a teáskannákat, mindegyikbe tesz két-három kiskanálnyi zöld teát, ráönt még egy fél pohár forró vizet, ízlés szerint cukordarabokat ad hozzá, majd a még mindig forrásban lévő vízből teletölti a kannákat. Néhány perc múlva az így elkészített italt megkeveri egy kanállal, megkóstolja, aztán egyszerre két kannából csorgatva a teát, félig tölti a poharakat. Az első főzet a legízletesebb, ha igazán kiváló teából készítették, akkor menta nélkül isszák. Mialatt a vendégek ízlelgetik, értékelik az első pohár teát, a házigazda hozzálát a második forrázat előállításához. Ezúttal egy jó marék, szárával együtt szedett, friss mentát morzsolgat a kannába, majd egy-egy kiskanálnyi új teát is tesz a régi keverékhez, hozzáadja a szokásos cukoradagot és a forró vizet is. Gondosan vigyáz arra, hogy a menta ne jöjjön fel a víz színére, befedi a kannákat vagy a szamovár kéményére helyezi őket és hagyja tartalmukat ázni. Néhány perc múlva kanállal lendületesen felkavarja és megkóstolja a főzetet. Természetesen ilyenkor még sohase találja elég jónak, ezt megkívánja a vendége iránti kötelező figyelem és udvariasság is. Újabb cukrot, újabb mentát tesz a teába, hagyja őket összeérni, s nyugodtan várja az eredményt. Többszöri kóstolgatás után mindkét kezében egy-egy kannát tartva teletölti vendégei poharát, melyek köznapi használatra közönséges üvegből, ünnepekre átlátszó vagy színes kristályból készültek. A teájukhoz mentával és ánizssal ízesített apró süteményt kínál, lehetőleg jó édeset. A harmadik főzethez már erősebb aromás fűszereket (fehér üröm, vasfű. majoranna, bazsalikom, narancsvirág) is hozzákervernek. Bizonyos házaknál ezt teszik télen is, már az első adagok készítésekor, mivel ilyenkor a friss menta ritka és nem elég illatos. A marokkóiak a meknes-i mentát értékelik a legtöbbre, azt tartják, hogy az egyenesen a hetedik paradicsomból került le a földre.

A Grúz tea

A tea oroszországi meghonosítását sikeres és sikertelen kísérletek előzték meg. 1779-ben egy újság hírül adta, hogy Japánból hozott cserjéket ültettek el Kizljár területén, az akkori orosz birodalom legdélebbi pontján.

Az első biztos adat 1817-ből származik. Az odesszai kormányzó Kínából hozatott teacserjéket a Krim-félszigeten lévő Nyikitszki botanikus kert számára. A sikeres telepítés Voroncov gróf nevéhez fűződik, aki 1833-ban megismételte a kísérletet. A botanikus kert igazgatója javaslatára a cserjéket áttelepítették a Fekete-tenger déli partvidékére. Az elsők 1848-ban érkeztek meg Szuhumi botanikus kertjébe. A telepítés nem volt hosszú életű. Az 1870-es években a török háború alatt elpusztult. Egy „nagypapa cserjének” nevezett 2,5 méter magas példány túlélte a viszontagságokat. Csaknem kilencvenéves korában, 1935-ben pusztult el. Az első valódi ültetvényt Erasztavi grúziai földbirtokos létesítette 1854-ben. Ő készítette az első ún. bajhovi teát. (Az elnevezés a kínai baj-hoa szóból ered, fehér szempillácskát jelent.) Mintáit 1864-ben bemutatta a pétervári mezőgazdasági kiállításon. Halála után ültetvénye magára maradt.

Több egyéni és társas cég kísérletezett a századvégen. Tudósok – köztük Mengyelejev is – mérlegelték a hazai termesztés lehetőségeit. A Pétervárott 1884-ben megrendezett nemzetközi botanikai és kertészeti kongresszuson azt javasolták, hogy a Fekete-tenger partján, a Batumi közelében lévő Csakvában létesítsenek ültetvényt. A következő évben meg is érkeztek a magok, de azokat megfertőzte a filoxéra.

Batumi mellett Szoloncov ezredes is foglalkozott tea termesztésével az 1870-es években. Tíz év múlva háromezer cserjéje volt. Termékével szerepelt az 1889-es kaukázusi mezőgazdasági kiállításon. A térségben a kincstári birtokokon is megkezdték a telepítéseket. A munkával Szoloncovot akarták megbízni, de az az ezredes halála miatt meghiúsult.

A grúz tea, vagy ahogy az első időkben nevezték, a kaukázusi tea nagyüzemi termesztésének megalapozói a moszkvai Popov testvérek voltak. A tea forgalmazása területén óriási tapasztalatokat szereztek. Elegendő tőkével is rendelkeztek. Vállalkozásukba egymillió rubelt fektettek be. Ez megfelelt a teakereskedelemből származó egyévi tiszta jövedelmüknek!

A telepítést gondos előkészületek, tudományos vizsgálatok előzték meg. Konsztantin Popov 1889 és 1893 között személyesen tanulmányozta Kínában a tea termesztését és feldolgozását. 1892-ben Batumi közelében 300 hektárnyi földet vásároltak. (A földterület kiválasztása előtt egy akadémikus véleményét kérték ki.) A következő évben Kínából 15 000 teacserjét és 400 pud magot hozattak, valamint 11 kínai szakembert. Vállalkozásukhoz sikerült megnyerniük a kínai Dzson-Dzsau-t, az egyik kínai teagyár tulajdonosának jobbkezét. Az első eredmény még csekély volt, 1895-ben mindössze 20 font tea készült. Az ültetvény csak lassan fejlődött, mert a cserjéket először üvegházban nevelték, s csak később ültették ki a szabadba.

1897-ben Angliából szétszerelt állapotban egy korszerű teagyárat hozattak, melyet Szalibauriban építettek fel. A gyár 200 000 kg tealevél feldolgozására volt alkalmas. Az első évben még csak 5200 kg készült. A következő évben új gyárat építettek Csakvában, melyet a tapasztalt kínai Dzson-Dzsau vezetett. A kaukázusi tea 1900-ban a Párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert. Az első, leírásból ismert védjegy a „bogatür” (vitéz, dalia) volt, lovon ülő harcost ábrázolt. A grúz tea első mintáit a Popov testvérek egykori moszkvai teacsomagoló gyárának házi múzeumában őrzik. 1895 és 1917 között a teatermő terület 11 százaléka a Popov testvéreké volt, 54 százaléka pedig cári birtok. Említésre méltó ültetvényt hozott létre mintegy fél hektáron egy Todua nevű kisbirtokos Ocsamcsira körzetében. Első termését 1917-ben szüretelte, s „Todua” márkanéven hozta forgalomba. Az I. világháború alatt a teaültetvények elhagyatottak voltak. Mindent újra kellett kezdeni. Az első lépéseket a „Csaj Grúzia” teatermelő és feldolgozó részvénytársaság tette meg 1921-ben. 1930-ban kutatóintézetet alapítottak és újabb nagyvállalatokat hoztak létre. A terület évről évre nőtt, határa mind északabbra tolódott. Krasznodár körzetben 1936-ban kezdték meg a telepítést. Itt vannak a világ legészakibb teaültetvényei.

Grúziában a termőterület 1956-ra több mint ötvenszeresére nőtt. A tea 85 százalékát kolhozokban termelték. Átlag 5000 tonna levelet szüreteltek hektáranként.

1958-ban megjelent az első teaszüretelő gép, az ún. szkaratvelo. Ez egy mechanikus, ívesen hajlított kettős “fésű”, éles, ferdén beállított mozgó és álló fogakkal. A fogak közti távolság határozza meg a leszedett levelek nagyságát. A gép egyforma minőségű leveleket szed, amelyeket egy sűrített levegővel működő szállítószalag továbbít a tartályba.

A kézi szedés nem szorult ki teljesen. Néhány rekorderedményt még ma is számon tartanak. 1964-ben például Tatjana Cshadze 12 000 kg levelet szüretelt. (A világrekord 16 450 kg volt, melyet egy ceyloni teaszedő ért el 1959-ben.) Ez a mennyiség 30 000, 10 dkg-os csomag teához elegendő, 1 kg nyers tea körülbelül 2500 levélből áll, ez majdnem ugyanannyi kézmozdulatot jelent. Tatjána kb. 30 millió levelet tépett le, másodpercenként ötöt. Ezt az eredményt szárnyalta túl 1976-ban Miran Torotadze. Teljesítménye 25 206 kg volt.

Érdekességként említjük meg, hogy Aszkana faluban 1963-ban egy teaszüretelő brigád tiszteletbeli taggá fogadta Valentina Tereskovát, a világ első női űrhajósát. Minden brigádtag az ő nevében külön leszüretelt 3-4 kg teát. Tereskova esküvőjére a brigád “Buket Grúzia” teát küldött.

Grúziában 1921-ben még csak 3 teagyár működött. Számuk fél évszázad alatt 76-ra nőtt. A tbiliszi teagyárat Ramil Hakimov író egy nagy teafolyó fő forrásának nevezte, amelyből az egész szovjet nép iszik. Itt minden évben megünneplik a tea napját. 1966-ban felépítették a Tea Házát.

A gyárakban fekete és zöld „bajhovi” leveles tea, préselt tábla- és téglatea készült. A feldolgozás minden fázisát gépesítették, a fonnyasztástól a szortírozásig. A technológia különbözik az indiai és a ceyloni teáétól. Indiában és Ceylonban természetes körülmények között hervasztják a leveleket 18-22 óráig. A grúz tea rögtön a szárítókamrába kerül. A 60-as években hat-nyolc órát, később még kevesebbet időzött ott. Szárítás után a tealevelek nedvességtartalma magasabb indiai és ceyloni társainál. A gyártási idő lerövidülése az elsősorban mongol exportra készített zöld téglateánál a leglátványosabb. Régen körülbelül három hétig készült, manapság egy nap alatt. A leveleket egy közvetlenül a tűztér fölött elhelyezett hengerbe teszik, ahol felhevülnek 120 fokra. Forrón bekerülnek egy aggregátba, amely egyidejűleg sodorja és el is vágja őket, hogy az oxidációs folyamatok egyenletesebben menjenek végbe. A hevítés, sodrás és vágás nem tart tovább 5-6 percnél. Ezután az anyagot speciális tartályban tartják 6-12 óráig, majd préselik és szárítják.

A teagyárakból kikerülő leveleket félgyártmányoknak nevezik. Még nem az a tea, amit isznak. A teacsomagoló gyárakban speciális receptúra alapján alakítják ki a kereskedelmi minőséget. A legnagyobb gyárak Moszkvában, Tbilisziben, Odessza és Irkutszk városában vannak. A tea legnagyobb része a hazai szükségletet elégíti ki. Exportja elsősorban az akkori szocialista országokba irányult.

A boltokban a tea választékát a szovjet időkben alapvetően a három termőterület fekete és zöld teái képviselték extra, legfelsőbb, első, második és harmadik minőség megjelöléssel. Önálló márkanevet csak a legfinomabb, a júliusi és augusztusi zsenge hajtásokból szüretelt „buket” (virágcsokor) teák kaptak: „Buket Gruzii”, “Buket Azerbajdzsana” és „Krasznodarszkij buket”.

A kaukázusi teák jellegüket tekintve inkább a kínai, mint az indiai teához hasonlítanak. A grúz ültetvények a Fekete-tenger napsütéses partján, az azerbajdzsán teák a Kaszpi-tenger partján zöldellnek. A legészakibb teatermő terület Krasznodar vidékén van. Az eltérő klíma és a talajviszonyok különbözősége miatt a teáknak is más-más az íze. A grúz tea bársonyos, kissé fanyar, sajátos aromával. Közel áll hozzá az azerbajdzsán tea, de annak erősebb a főzete. A krasznodári tea az előbbieknél puhább és “édesebb”, és nagyon illatos.

Üzbég zöldtea (Kök-csaj)

Az üzbégek nemzeti itala a zöldtea, amely nélkül semmiféle étkezés, vendégség vagy üzletkötés nem képzelhető el. a piacon elfáradt üzbégek a csajhanába mennek (ez az üzbég teázó neve), s ott zöldtea mellett beszélik meg a napi eseményeket, az üzlet menetét. A teázókban, akárcsak a lakásokban nincsenek székek, a vendégek vastag szőnyegekre, párnákra ülnek le törökülésben, egy alacsony asztalka mellé. A cipőiket természetesen leveszik és az ajtó mellett hagyják. Vendégségben ugyancsak így illik viselkednie férfinak, nőnek egyaránt. A különbség csupán az, hogy a nők oldalülésben, maguk alá húzott lábakkal kuporodnak le, természetesen nem a férfi mellé, hanem mögé. A teát egy széles szájú, színes, népi mintás, fületlen kerámia csészében szolgálják fel, ezt nevezik pialának. Ivás közben a szélénél fogva a hüvelyk- és mutatóujjal kell tartani. Az üzbégek azt tartják, hogy egy piala zöldtea felkészíti a gyomrot az étel befogadására. Ám nemcsak étkezés előtt, hanem utána is fogyasztják, hogy megkönnyítsék az emésztést. Elkészítésmódja némileg eltér a fekete teákétól. A zöldtea levelét forró vízzel forrázzuk le, hagyjuk tíz percig állni, majd szűrjük le a főzetet. Langyosan és lehűtve is szokták inni, általában cukor nélkül, de a teaházak selyemcukrot adnak hozzá. A vendéglőkben, szállodai szobákban mindig ott áll a zöldtea, amelyet a vendég ingyen hörpinthet fel.

Az üzbégek teaivási szokásairól az egyik, ha nem a legelső, írás a magyar Vámbéry Ármintól származik, aki így örökítette meg bokharai élményeit: „Majdnem három órát járván ide s tova, megkértem nemes vezetőmet s barátomat, Hadzsi Szálihot, hadd pihenjem ki kissé magamat; mire ő a Timcse csaj furusin (teabazár) keresztül a híres Leb-i hauz divánbegi nevű helyre vezetett, melyet Bokharában igen csinosnak találtam. Meglehetősen szabályos négyszög, közepén száz láb hosszú, nyolcvan láb széles, mély tóval, mely négyszögű kövekkel van kerítve, s melynek vizébe nyolc lépcső vezet le. A parton néhány szép szilfa áll, s árnyékukban nélkülözhetetlen teabódé óriási szamovárjaikkal, melyeket Oroszországban különösen Bokhara számára készítenek, kínálólag csábítják az embert. A tér három oldalán édességeket, kenyeret, gyümölcsöt, meleg és hideg ételeket árulnak egyes állásokon, nádgyékények árnyéka alatt; s a rögtönzött bódék százai, körülrajongva az éhes és nyalánk tömeg által, sajátos látványt nyújtanak. A negyedik, nyugati és erkélyszerű oldalon áll a mecset (Meszdzsid-i Divánbegi), mely előtt szintén van néhány fa hol a dervisek és meddahok (elbeszélők) fáradságos arcjáték kíséretében beszélik el híres próféták és harcfiak hős tetteit, mindig nagyszámú s tudvágyó közönség előtt. Midőn e helyre beléptem, az érdekes színjáték befejezéséül még tizenöt dervis a nakisbendi szerzetből, mely itt támadt és székel, vonult el előttem. Sohasem fogom feledni, amint e vadan lelkesült emberek hosszú, tekealakú süvegükkel, lobogó hajjal, hosszú bottal hadonászva, eszeveszettekként ugráltak ide s tova, karban ordítva el egy himnuszt, melynek egyes versszakait ősz szakállú főnökük énekelte elő.

Szem, fül itt annyira el voltak foglalva, hogy csakhamar feledtem fáradtságomat. Barátom csak erővel bírt egy teabódéba bevinni, s midőn a nemes sivin (a teának egy neme) már be volt töltve, fel akarván használni bámulásomat, benső örömmel kérdé: „Nos, mint tetszik neked Bokhara Serife?” “Igen jól” – viszonzám, s a közép-ázsiai nagyon megörült, hogy Turkesztán fővárosa ennyire megnyerte tetszésemet…”

Üzbég kök-csaj

Hozzávalók:
4 kávéskanál zöldtea
10 dkg selyemcukor
4 pohár víz

A zöldteát pialából igyuk, mint az üzbégek. Ez a széles szájú, színes, általában gyapotvirágot mutató, üzbég mintájú, fületlen porcelán csésze fokozza a tea aromáját. A zöldteát forró vízzel leforrázzuk. Mindig a felforrt vizet öntsük a teára és sohasem megfordítva! Hagyjuk két percig állni, majd szűrjük le.

A selyemcukrot minden piala mellé, személyekre külön elosztva tesszük, s a forró zöldteát kortyolgatva szopogatjuk. Az üzbég szokások szerint a nagy- és a mutatóujjunkkal kell tartanunk a pialát a szélénél fogva.

Megjegyzés: Az üzbégek fogyasztják langyosan és lehűtve is. Általában cukor nélkül, vagy – főleg a teaházakban – selyemcukorral. Vendégségben, bazárban, hivatalos munkamegbeszéléseknél mindig kök-csaj-val kínálnak. A főétkezések kezdése és befejezése tea nélkül elképzelhetetlen. A vendéglőkben, a szállodai szobákban is mindig ott áll a zöldtea, amelyet a vendég ingyen fogyaszthat. A zöldtea íze fanyarabb, mint a feketéé, s jól oltja a szomjat, frissít, élénkít. Vámbéry Ármin az üzbég kultúra kutatója buharai utazása idején ismerkedett meg a zöldteával. Hatásáról így ír: „Az első csöppekkel szelíd tűz terjed el az erekben. A többiek a szívbe és a fejbe nyomulnak, a szem fényleni és ragyogni kezd…”

Buharai zöld tea

Hozzávalók:
1/2 l tej
1/2 l víz
4 teáskanál zöldtea

Az előmelegített porcelán teáskannába négy teáskanál zöldteát szórunk. Ráöntjük a forró vizet. Két perc múlva hozzávegyítjük a forró tejet. Egy kanállal összekeverjük. Öt percen át állni hagyjuk.
Melegen öntjük szét a fületlen csészékbe, a pialákba.

Kalmük dzsomba

Hozzávalók 10 adagra: 4 dkg tealevél, 0,5 l tej vagy tejszín, 5 dkg vaj, 1,5 l víz, só, szerecsendió – ízlés szerint

Elkészítése: A tealevelet felöntjük hideg vízzel, felforraljuk és 5-10 percig forraljuk, azután hozzáöntjük a tejet vagy tejszínt és újabb 5 percig forraljuk. Főzés közben a teát 2-3 percenként megkeverjük, azután leszűrjük, hozzáadjuk a teavajat és a sót, valamint a reszelt szerecsendiót.

Szilkékben tálaljuk.

Japán teaszertartás

 A teaszertartás (csa-no-ju) helye a teaház, japánul a szukija. Ennek mérete 4 és fél tatami (1 tatami kb. 90×1,80 cm).

A teaszertartás lépései Rikjú tanítása szerint:

Meghívás: A vendéglátó megbeszélte a teamesterrel, hogy kiket szeretne meghívni. Ez legalább öt, maximum hét fő lehetett.

A vendégek érkezése: A macsijában várakoznak a vendégek, akik fölkészülnek a ceremóniára.

Belépés a teaházba: A szertartás kezdetét a teamester jelzi. Nesztelen léptekkel, mélyen meghajolva mennek be a teázóba. A mély meghajlást a teaház alacsony ajtaja is megköveteli. A vendégek meghajolnak az ikebana előtt, majd csendben körülnéznek a teaházban: megszemlélik a tokonomát, végül adott jelre letelepednek a számukra kijelölt helyre.

Teázás: A tea előtt könnyű süteményt kínálnak a vendégeknek. A teamester először bambuszseprűvel (mat-csa) a csészébe söpri a megfelelő mennyiségű teaport, majd a bambusz merűkanállal forró vizet mer rá. Ezt a seprűvel fölkeveri. Így kap egy csésze teasűrítményt. Ebből a sűrítményből önt a többi vendég csészéjébe, majd erre még forró vizet öntenek.

Teaivás: A japánok nem ízesítik semmivel a teájukat. Három lassú kortyot ír elű a szabály, tilos felhörpinteni. Több csésze teát is el lehet fogyasztani egymás után, a mennyiség nincs meghatározva.

Beszélgetés: Miután már nem isznak több teát, a vendégek csöndes társalgásba merülnek, aminek témája általában a teaház körül forog.

Távozás: A teaszertartást a teamester által megadott jelre befejezik. A vendégek elbúcsúznak a házigazdától, majd zajtalan léptekkel távoznak.

Feliratkozás az aranyhegy levelezőlistára
E-mail:
Csoport meglátogatása
Eseménynaptár

eseménynaptár

Hírek

Decemberi tábor

2017. dedember 01-03

width="180"

------------------------------

Dél-Indiai körút

2018. március 10-31.

eseménynaptár

------------------------------

Észak-Indiai körút

2018. április 07-28

eseménynaptár


------------------------------

HImalájai zarándoklat

2018. június 02-23

eseménynaptár

------------------------------

Álmodjunk Közösen!

Álmodtunk egy olyan világról melyben boldogan élhetünk. Ahol a megosztottság helyett a megértés, a tudatlanság helyett a tudatosság a cél. Egy olyan közeget, ahol kiteljesedhet az egyén potenciálja, megvalósíthatja az álmait egy támogató közösség segítségével.
------------------------------
Kulturális Klub

Rendszeresen alkalmat kívánunk különféle kulturális programokon való együttes részvételre. A megosztás, az együttlét gazdagítja a programot!
Gyere velünk koncertre, múzeumba, színházba.
Az aktuális programokról a levelezőlistán és az Arany Hegy Facebook profilján értesülhetsz.

------------------------------

Kiránduló Klub

Gyere velünk kirándulni! Havonta, két havonta elmegyünk együtt valahova Budapest környékén, hogy kiszellőztessük a tüdőnket, feltöltődjünk a Természet Átható Erejével.
Az aktuális kirándulás részleteiről a levelezőlistán és az Arany Hegy Facebook profilján értesülhetsz.

Translate »